“Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el. ” Buddha
Ez nem lesz egy vidám, valami nagyon pozitív írás. Nem az a célom most. Valami ébresztőt szeretnék fújni. Azt mondták nekem, hogy nagy szükség van ilyen emberekre, mint én: segítőkre. Mert állítólag valami PÁLFORDULÁS fog elkövetkezni ebben a világban, ennek még csak az elején vagyunk és azoknak, akik erre nyitottak – mármint a változásra – őket kell segíteni, átvezetni ezen. Szóval én elkezdtem kongatni a kis harangjaimat, nem tudom meddig hallatszódnak el?! Szeretném, ha szembe néznének páran azokkal a dolgokkal, amikre eddig még rá se mertek pillantani. Sérelmekre leginkább, mert ezeket aztán évekig bírjuk cipelni.
Az előző írásban azt az ügyet próbáltam felgöngyölíteni a saját szemszögemből, hogy miért nem bírunk kiállni önmagunkért? Ezen a mezsgyén maradok most is, és boncolgatom a témát saját meglátásaim alapján.
Az életünk első hat évében kapjuk a programjaink nagy részét. Nem mondom, hogy utána nem, hiszen az iskolában is tömnek minket. De általában az ottani tapasztalásaink az elménkben lévő gondolatok tükrei. Tehát, ami nézőpont ott van bent magunkról, azok igazolódnak vissza a valóságban is. Ha valaki sok szidalmat kapott, mondjuk azt, hogy buta; semmire nem képes; mindent- elront, eltör; fiús/lányos, kítűnő /nem kitűnő tanuló; elálló fülű; beszédhibás; pápaszemes stb… Számtalanszor szégyenítik meg és ez okoz „némi” frusztrációt. Tudjuk, hogy a gyerekek tudnak a legkegyetlenebbek lenni. De vajon honnan tanulják ezt? Honnan jönnek a csúfolódások, a kirekesztés, kiközösítés? Vajon kitől tanulták ezt?! Lehet a szülőtől, aki ugyanezt kapta, vagy adta anno a saját gyerekének?
Aztán felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy vajon jót tesznek-e azok a szülők, akik a világ legszebb és legügyesebb gyerekeit nevelik, akik kitűnő tanulásba űzik őket, sportolásba és önmegvalósítanak a gyereken keresztül? Én emlékszem, nekem volt olyan osztálytársam, aki ha négyest kapott, elsírta magát és következő órán felelt, hogy kijavítsa.
Főiskolán volt egy srác, egy baromi nehéz tantárgyból, – ha jól emlékszem közgazdaságtanból –, négyest írt és ment javítani. Persze ezzel nem elítélni akarom és azt mondani rá, hogy stréber. Mert mindenki szerette, a személyisége is nagyon kedves volt, bulikba is benne volt és mindenki számíthatott rá, ha nem ment a statisztika. Csak sajnos igazából ez megint abból fakadt neki, hogy “nem vagyok elég jó, ha négyes”. Rágta a körmét… Szorongott.
Szóval térjünk vissza a kiskamaszhoz, aki éppen egy hormonváltozáson megy keresztül. Erre még annyi negatív megkülönböztetést kap a társadalomból, illetve most már a social mediából, hogy teljes önképzavart él át, és azt sem tudja fiú-e vagy lány. Nem véletlenül van ennyi depressziós fiatal, vagy fordul elő, hogy öngyilkossággal próbálkoznak. Ez amolyan segélykiáltás lenne, de ebből is csak azt kanyarítják ki és erősítik meg benne, hogy valami baj van vele, kettyós és orvosi segítség kell neki. Szóval, szép kis köröket írunk le. Közben meg lehet, csak arra lenne szüksége, hogy valaki leüljön vele beszélgetni és meghallgassa őt. Értő meghallgatás, nem tűnik nagy feladatnak, mégsem megy.
Gondoljon csak szépen vissza mindenki arra az időszakra, amikor ő kamasz volt. Hogyan élte meg? Hányszor érezte magát az ember földbe döngölve? Mondhatják azt, hogy „Jaj, pedig az nem is úgy volt, meg rosszul emlékszel, téged nem akart senki bántani blabla…” Hagyjuk már ezt! A gyerek így élte meg, ezt érezte és kész. A kedvencem a „túl érzékeny vagy, az nem úgy volt. Csak jót akartunk neked”. Mi lenne, ha végre emberszámba lennének véve a gyerekek és a kamaszok és nem hülyének kezelve?!
Aztán jön a lázadás, mert szűk és kényelmetlen a cipő. Majd a „karhatalom” jön, hogy megregulázza a gyereket, mert BAJ van vele, rendszerellenes, hát kiállt magáért!! Hát törjük le, mert itt nincs vágyak szerinti élet. Hát ezért!! Ezért nem mernek kiállni magukért az emberek, mert mindig le vannak törve, döngölve. Nincs döntésük, mert majd más megmondja, mi a jó nekem… stb
Nem akarom most tovább fonni a gondolataim fonalát, bár tudnék még írni. De lehet, így is sok lett és hosszú. Illetve mindenkiben téphettem fel sebeket, nyomhattam meg fájó gombokat. Lehet, beugrottak olyan események, vagy esetek, amit már eltemettél régen és elő se akartál venni. Mert ugye ,nem dolgozunk fel semmit, csak raktározzuk… Aztán ha jön a stressz, bekapcsol az érzés, hogy már megint nem vagyok elég jó. El kell kezdeni ezekkel szembe nézni és feldolgozni! Büffen fel minden. Otthon vagyunk, munkahely bezárva, vagy nincs, pattanásig feszült a hangulat, kiszámíthatatlan minden és egy érzelmi hullámvasúton ülünk. Légy szíves vizsgáld meg ezeket és hasonlítsd össze, hogy most milyen tapasztalásaid vannak! Ha ismétlődik az akkori érzés a jelenlegivel, akkor azt fel kell dolgozni! Kérdés! Ti rá mertek ezekre nézni és hajlandóak vagytok ezt kidolgozni, vagy „jólvanazúgy”!
Üdvözlettel: Anna