“Ki kell állnom magamért. Harcolnom kell a szabadságomért, le kell vetnem az álcám, azt a bőrt, amelyet nem én választottam, hanem rám kényszerítettek. Számos tényező hozta létre elmém algoritmusait, beprogramozott, mint egy egy számítógépet, még mielőtt megszülettem volna.” Zach LeBeau
Amikor elkezdtem írni ezt, azt hittem, pár sorban lerendezem ezt az “okfejtést”. Aztán ülök rajta egy hete, mert nem gondoltam, hogy egy ekkora témába sikerült beletenyerelnem. Annyira összetett és mélyre nyúló dolog, hogy ezt nem lehet pár sorral rövidre zárni, mondani egy “okosságot” és elintézni az egészet mondjuk egy szép képpel, rajta egy frappáns idézettel. Így úgy döntöttem, több részes lesz a gondolataim folyama. Meglátjuk…
Az elmúlt hetekben, hónapokban, években talán azzal találkozom a legtöbbet, hogy emberek nem tudnak kiállni magukért. Vagy csak nagy nehézségék árán, vagy inkább meg sem próbálják. Az idézetben is a “kell” szócska is elég nagy hangsúlyt kap. Érződik, hogy hatalmas erőfeszítések árán képes csak ezt meglépni az ember, ha egyáltalán képes. Valószínűleg teljes mértékben a komfortzónáján kívül esik ezt megtenni és borzasztó érzés is egyben.
Fontos, hogy ne tévesszük össze a saját érdekeimért, a vágyaimért való kiállást azzal, mikor az illető átgázol mindenkin a saját önös érdekei miatt, mert az valami torz nárcisztikus cselekedet inkább.
Azért tudok erről beszélni, mert én is érintett vagyok a témában, ugyanis ez nekem sem ment mindig, illetve vannak esetek manapság is, amikor rájövök arra, hogy van javítanivalóm magamon is.
Vajon, honnan jön ez? Honnan jön az, hogy folyton csak kisebbítjük magunkat? Megelégszünk a mellékvágánnyal és nem merünk a meggyőződéseink, vagy a vágyaink alapján dönteni. Miből fakad, hogy képtelenek vagyunk véleményt nyilvánít, mert félünk attól, hogy ha nem azt mondjuk, amit várnak tőlünk vagy hallani akarnak, akkor már nem fognak szeretni minket? Miért félünk a konfliktustól és alkuszunk meg egy számunkra előnytelen végeredménnyel? Miért nem merünk húzni egy határt, amelyen belül már nem engedünk tovább senkit? A legnagyobb kérdés pedig az, hogy kinek akarunk megfelelni?
Nagyon egyszerű a dolog… “Mert, ha elmondom amit gondolok, vagy érzek, akkor már nem vagyok elég jó, szerethető és akkor mi lesz? Így is egyedül érzem magam a világban, meg rossznak. Ki fog akkor engem szeretni, ha még ezt a pár embert is megbántom az érzéseimmel, a saját igazságommal? Már ha egyáltalán nekem lehet igazam, lehetnek érzéseim és szavam?”
Az idézetben benne van, hogy “… le kell vetnem az álcám, azt a bőrt, amelyet nem én választottam, hanem rám kényszerítettek….beprogramozott, mint egy egy számítógépet, még mielőtt megszülettem volna.”
Szóval, vannak ezek a jó kis neveltetési dolgok… programok, információk, amelyeket generációról generációra örököltünk, kaptunk, belénk neveltek. Ez a DNS-ünkbe van kódolva hét generációra visszamenőleg. Zach LeBeau szerintem, erre gondolt itt. Szóval nem olyan egyszerű ezektől “megszabadulni”, de van rá megoldás.
Elmondták nekünk, mi a helyes, mi a jó -hogy ki szerint, az kérdéses?! – leginkább azt, hogy ne akarj te több lenni senkinél, inkább hasonló, de leginkább kevesebb.
Mert ugyebár kész anarchia lenne, ha szabadjára engednék azt a rengeteg “önelégült” gyermeket és veszélyt jelentene a társadalomra. Így kialakul egy torz önkép már gyerekként, ahol kevésnek érezzük magunkat, szerethetetlennek, nem elég jónak, butának, mivel állandóan másokhoz vagyunk hasonlítva stb. Nem azt mondom, hogy minden gyereket “engedjünk szabadon”, mindenki csináljon azt, amit akar és ne legyenek szabályok, kapufák, rendszer. Az valóban katasztrófához vezetne. Csak próbáljunk meg nem összetörni, letörni, eltaposni, hanem az elfogadás felé tendálni. Ahol minden gyerek a saját képességeihez mérten van kezelve, de leginkább nem degradálva. Így talán nem lenne belőle egy szorongó felnőtt….
De térjünk vissza a gyerekhez, akiben már egészen pici kortól hatalmas stresszt okoz az, hogy nem illik a “rendszerbe”. Így lesz belőle egy olyan felnőtt, aki még ha szót is mer emelni az érdekeiért, lelkiismeret furdalása van. Cselekedni meg már nem is mer, legyen szó bármiről. Mert jogot sem érez rá. Kismillió érvet felhoz saját maga – és a döntése ellen. Hatszáz embert megkérdez, mit tegyen. Majd ismét bekapcsol a fájdalom és bűntudat, az önostorozás, hogy ő nem jó. Ez az egyik véglet.
A vágyott állapot pedig az a típus lenne, aki jön, dönt és továbbáll. Nem morfondírozik, kinek mi hogyan esik, a szívét követi, még ha ez másoknak nem is tetszik és nem is tölti el stresszel, mert kimondta a véleményét. Ez lenne az ideális, az “álom”. (Egyébként ez az a személyiségtípus, amit összetévesztenek az érzéketlenséggel. De csak annak vagy érzéketlen és önző, aki eddig azt tehette veled, amit szeretett volna.)
Ezt a “képességet” mindenki el tudja érni és talán nincs is annyira messze, mint ahogy azt sokan gondolják. A hangsúly a felismerésen és a változtatás iránti vágyon van. Ennek az az ára, hogy szembe kell nézni a félelmekkel és elindulni a fejlődés útján valahogy. Ugyanis minden csak nézőpont kérdése. Amikor kialakítasz egy új képet magadról a fejedben, akkor eljöhet a változás is az életedben. Ha tudok neked segíteni ebben, akkor szólj és szívesen állok a rendelkezésedre.
Most pedig kérlek gondolkodj el azon, hogy: Hányszor tetted Magad kisebbé, hogy ne lógj ki a sorból, hogy elfogadjanak? Aztán el is hitted, hogy “nem vagy elég”? Mi van, ha ez nem igaz? Mersz több lenni, mint elég?
Ha szeretnél nézőpontot változtatni, akkor erre nagyon jó és alkalmas az Acces Bars, illetve a másik, amely rendkívül hatásos és sokkal mélyrehatóbb a One Brain vagy Three in One Concept stresszoldó technikák.
