Elfogadom magam./Elfogadom magam…?!

“Egy ember van, egyetlenegy, akivel mindvégig együtt élsz: önmagad.” Müller Péter

Említettem, hogy hozok nektek egy generációs oldásos történetet… hát ez lenne az.

Először 2009-ben, 19 évesen akadt a kezembe Müller Péter Szeretetkönyv című műve és rendkívüli módon megragadt bennem a fent említett idézet.

Vegyél egy tollat, papírt a kezedbe és kezd el felírogatni, hogy naponta, hány és hány ítéletet mondasz magad felett? Hányszor hülyézed le magad, hányszor mondod magadról, hogy két-bal kezes vagy, mindent elrontasz, elejtesz?! Kövér vagy, senkinek nem kellesz, nem vagy szerethető, nem vagy elég jó és még sorolhatnánk. Mennyi önszabotázs gondolatot engedsz ki magadról a világba? Elárulom sokat…!

Szóval, ha magamat nem fogadom el akkor ki fog?! Aztán lesz ebből az egészből egy állandó harc. Ráadásul mindenki tükörként funkciónál az életünkben tehát folyamatosan a tudatalattinkba beíródott nézőpontjaink köszönnek vissza minden sarkon. Sőt a testünk is e szerint fog formálódik.

Nekem másfél év kellett, hogy ezt megoldjam magamban. Addig a szerethető-, elég vagyok és más egyéb témakörökben mozogtam, de ez nem jutott eszembe. Pedig, ha belegondolunk ez az alap. Emberek jönnek mennek az életünkbe, de a végén mindig egyedül maradunk, magunkkal.

Az oldáshoz a legmegfelelőbb kor második generációban keresendő, hat hónapos magzatkorban édesanyámnál. Ezt izomteszttel állapítjuk meg ugye. Nagyapám elvárása az lett volna, hogy anyunak második gyerekként fiúnak kellett volna lennie. Mivel a magzat már hat hónapos korára eldöntötte a nemét, ennek az elvárásnak nem tudott megfelelni. Hogyan fogadhatná el magát egy lány, ha az apja, akinek királylányként kellene őt várnia inkább egy fiúnak jobban örülne?! Természetesen kreatívan megváltoztattuk az ottani negatív érzést és pozitív megerősítéssel visszahoztak a jelenbe.

Szóval mantrázhattam én a tükörbe, hogy elfogadom magam, ha az ellentétét DNS szinten örököltem. Ugyanis a bal füled mögötti KIT (Központi Integratív Terület) azaz a “tudatalatti” teli van negatív érzésekkel, akkor oda újat nem tudsz bepréselni. Nekem legalábbis nem ment. Mindig elmondom minden tiszteletem annak, akinek ez sikerül. Bár két év oldásokkal teli távlatból, mely mind a tudatalatti blokkok átírásáról szólt kételkedem abban, hogy a mantrák hosszútávon működnek e?! Később igen, ha már félelmeiddel nem írod felül a megerősítéseket.

Egy szó mint 100…Milyen érzés lenne neked ha végre elfogadnád magad?! Felszabadult. Könnyebb. Magabiztos. Határozott stb… A NEM szót felejtsd el! Tudod az univerzum nem értelmezi. Szóval, a nem lennék ilyen elcseszett az nem jó válasz. 🙂

A KIT átprogramozásához kulcs a One Brain módszer.

Természetesen mindenkinek jogában áll eldönteni milyen technikával oldja meg az éltet, ez az én sztorim.

Szép estét!

Anna

Hetedíziglen!

Biztosan hallottátok már ezt a szót, ami a címben szerepel. Nem véletlenül írok most erről, mert a következő posztom megértéséhez szükség van egy kis magyarázatra. Ugyanis ott, generációban oldottam. Sokan tisztában lehetnek a hetedíziglen öröklés törvényével. Mindig jót mosolygok, mikor valaki azt mondja, hogy “amikor a világra jövünk, akkor tisztalappal kezdünk”. Ez fantasztikus lenne, de sajnos nem igaz.

Szóval x évvel ezelőtt úgy döntöttél, hogy leszületsz erre a földre és amit eddig nem sikerült megtanulni, akkor most arra újra rápróbálsz. Vannak saját leckék, amelyeket meg kell “tanulni”, illetve bekapcsol a pszichés DNS-ünk is annak minden programjával.

Itt szeretném ajánlani mindenki figyelmébe Dr. Michael Newton – klinikai orvos pszichológus – Lelkünk útjai című könyvét, mely arról szól, hogy halálunk után mi történik velünk és hogyan választunk új életet.

Összegzésként akkor nézzük az “örökségünket”, ami nem hangzik túl jó, de megoldható! A szabály szerint 128 embernek megélt tapasztalása, anyagi helyzete, betegsége, átélt traumája-, sérelmének a lenyomatát kapjuk meg kódolva. Gondolj bele, hogy az elmúlt 210 évben mi történt a világban, mit éltek át az ősök!

Mielőtt végképp elkeserednétek van egy jó hírem. Ez mind-mind megoldható. Ugyanis a One Brain Kineziológiai technika segítségével képes arra az agy, hogy akár hét generációra visszamenőleg gyengéden, előhozzuk az emlékeket, érzéseket amit az őseid éltek át. Valamint ott megoldást találjunk a nehézségekre. Ezt nevezzük mi Kreatív Stresszoldásnak. Van egy szabály, hogy ha te gyógyulsz az végig megy a rendszeren is.

Ha úgy érzed megakadtál az élted bármely területén, segítségre lenne szükséges és megtisztelsz a bizalmaddal, akkor az elérhetőségeim bármelyikén állok rendelkezésedre!

Anna

Biztonságos számomra kifejezni önmagam…

Mivel a legutoljára a születésről volt szó, így ez a történet is ide tartozik majd.

Azzal a problémával keresett fel a kliensem, hogy bármikor, amikor valaki kérdez tőle valamit, főleg egy idegen azonnal zavarba jön, leveri a víz és keresi a szavakat. De volt hogy, még amikor én is kérdeztem sem ment úgy a válasz, nálam is zavarba jött, pedig nem harapok. Ez egy automatikus üss vagy fuss érzés. De nyilván csak úgy nem üthet le senkit, így marad a zavar és a szavak keresése, valamint a hibázástól való rettegés. Ha találgatni kezdenénk és csak a tudatos szinten keresgélünk, hasraütésszerűen biztos azt mondanánk, hogy gyerekkorban keresendő a bibi. De ugye nekünk itt van ez a fantasztikus izomteszt és időre pontosan meg tudjuk állapítani, hol történt a trauma.

Szóval meg volt az ügyünk: Biztonságos számomra kifejeznem önmagam. Megcsináltuk a szükséges korrekciókat, azaz „oldottuk a stresszt” a jelenben. Eljött az idő arra, hogy megkeressük az oldáshoz a legmegfelelőbb kort. Nem elég a jelenben stresszt oldani! Vissza kell menni a múltba, mert ha ez nem történik meg a kövezetkő pillanatban, mikor ér megint valami inger, akkor újra bekapcsolhat a negatív érzés a tudattalanból. A kineziológiában a tudatalattiba beíródott érzésekkel foglalkozunk, azokat változtatjuk meg pozitívra így a jelenben megszűnik a stressz és tud új választást hozni az életével kapcsolatban. Jelen esetben pedig azt, hogy magabiztosan beszél bármiről.

Izomteszttel megállapítottam, hogy az oldáshoz a legmegfelelőbb kor a születés. Majd különböző korrekciók utána megfogtam a kliensem fejét és „megnéztük” mi történt akkor. Születési traumáról hallottunk már, így ez nem volt újdonság. Azonban itt teljesen más volt a sztori. Mikor megfogtam a kliensem fejét, nem sokkal később felkiáltott, hogy „Úr Isten, ez az érzés jellemzi az egész életemet”. Édesanyját császározták a 38. hétben, mivel a baba húzogatta az arcánál lévő köldökzsinórt, emiatt attól féltek, hogy valami baj fog történni. Ráadásul a 40. hét környékén az orvos szabadságon lett volna, ezért történt a “hirtelen” császár az esetleges baj elkerülése végett. Nyilván a babát erről nem értesítettek az életmentő műtétről, ő pedig nem akart még megszületni. Ez volt az ok, ami miatt nem ment az önkifejezés meg lehet sok minden más is.

Természetesen pácienst nem hagyunk ebben az érzésben, megváltoztatjuk kreatívan jóra és megnyugtatóra a traumát és pozitív érzésekkel „visszaprogramozom” a jelenbe őt. Tehát ezzel nyugvópontra tettük az ügyet, megszületett a megértés és a jelenben jöhet a magabiztos beszéd.

Sosem azaz ügy, amivel elmész egy segítőhöz, hanem teljesen más a gyökere, ezért jó az izomteszt. Bátran kijelenthetem, nincs ennél pontosabb eszköz amivel ezeket a mélyen tudatalattiba lenyomott érzéseket előcsalogathatnánk.

Jövök majd még több történettel!

Addig is minden jót mindenkinek!

“Minek jöttél?!”

„’Minek jöttél?!’ Nehéz sors. Mert születésünkkor egyetlen nagy ajándékra van szükségünk: hogy örüljenek nekünk. Azért nevezhetjük ezt ajándéknak, mert ez talán a legfőbb jó az életünkben, amiért még nem kell megdolgoznunk. Elég, hogy létezünk. A nem várt, nem tervezett gyerek első perctől érzi, hogy ‘valami bűne van’, valami nincs rendben vele. A szülők gondozó mozdulatai türelmetlenek, a sírásra idegesen, indulatosan reagálnak, mosoly alig van, hangos szó annál több. Mindettől persze a baba sírós, nyugtalan lesz. A felnőttkori önismereti munka során gyakran az derül ki, hogy az első életévükben drámai (akár válságos) állapotban kórházba kerülő gyerekek többségükben nem várt babák. Mintha valóban engedelmeskednének az elutasító szülőnek: ‘Hát, ha tényleg nem akarod, hogy éljek…’ Ilyenkor persze a szülők ‘összekapják magukat’, megrémülnek, esetleg attól fogva jobban meg is becsülik gyerekük létezését. Ezzel a fordulattal pedig nem egy gyerek azt tanulja meg: gondot kell okozni ahhoz, hogy figyelmet kapjon a szüleitől. Hiszen ha nincs vele baj, akkor anyja-apja szívesen felejtkezik meg róla. Csakhogy a gondokozással könnyen állandósul a „teherérzés” a szülőkben: ezzel a gyerekkel mindig valami baj van… És persze vannak olyan nem várt gyerekek is, akik egész gyerekkorukban azon igyekeznek, hogy megszolgálják szüleik szeretetét: hogy ne legyen velük gond.” F. Várkonyi Zsuzsa: Otthonról hoztuk

Egy hónappal ezelőtt jött velem szembe, F. Várkonyi Zsuzsa írása, amely egy nagyon erős késztetést indított el bennem. Gondoltam megírom, így év elején. Ilyenkor úgyis mindig újra kezdünk, újjá szeretnénk születni, de ehhez kell egy elég mély felismerés, nem elég csak átfutva elolvasni ezt az idézetet.

Mint tudjátok kineziológiával (generációs-magzati-gyermekkori stb. stresszoldással) foglalkozom a saját oldásaimból is tudom mennyire mélyen ülő probléma ez és hogyan tudjuk ezt “orvosolni”.

Sokszor akkor jövünk a családunkba, mikor nincsenek ránk “felkészülve”. A legtöbbünk nem tervezett gyerek. Hatalmas teher ez és egy életen át kínozhat minket ez, ha nem vagyunk hajlandóak valamiképpen ezt fel- vagy kidolgozni.

Szóval nem számítanak ránk, nem terveznek csak hirtelen a semmiből kiderül, hogy “jövünk”. Pont nem jókor, mert épp szakítás előtt lennének; vagy munkanélküli lett apu/anyu; albérletbe; adósságba stb. Ezt a stresszt amit akkor élnek át, ezt mind érzi a magzat.

“Nem várnak engem, nem akarnak.” Tudattalanul már kapjuk a programokat, melyek esetleg életünk végéig futhatnak rajtunk. Tehert jelentünk számukra, csak a baj és a nyűg van velünk ráadásul fiúnak vártak minket és lányok lettünk. Ha tudnák és tisztában lennének a szülők, azzal hogy ezt mind érzi a baba és az egész életére ki fog hatni, minden kapcsolatára az élete minden részét befolyásolja talán máshogy állnának a dolgokhoz.

Aztán felnőttként belevisszük ezt a kapcsolatainkba. “Nem vagyunk fontosak, nem számítunk, meg úgy egyáltalán minek is vagyunk itt?” Toporzékolunk, követeljük a szeretet. Aztán csak falakba ütközünk.

Mit tehetünk azért, hogy ez az érzés megváltozzon bennünk?

Nagyon fontos, hogy ismerjük fel állandóan ugyanaz történik az életünkbe és minden kapcsolatunkban és végre rá kell erre “nézni” és elfogadni. “Igen, nem akartak rosszkor jöttem na és? Minden meg van bennem és minden lehetőségem adott, hogy ezt az érzést megváltoztassam és venni a bátorságot elindulni egy segítőhöz, aki valamilyen úton-módon segít ezt nekem kidolgozni.”

Meg kell érteni, hogy ezek mélyen ülő problémák, meg lehet próbálni “kibeszélni”, de addig a pillanatig fog tartani, amíg újra be nem kapcsol a “nem vagyok fontos” érzés! Lehet egózni, rugózni a sérelmeken, eltemetni, hibáztatni a szülőket – én is csináltam, de semmi értelme, mert ugyanazokkal a problémákkal küzdenek mint mi. Azonban hozhat az ember egy új választást és ezzel hajlandó a sértett kisgyerek szerepéből kilépni. Beleállni a saját életébe, felelősséget vállalni magáért és nem másokat hibáztatni.

FONTOS! Senki sincsen egyedül! Nem kell egyedül megoldani semmit! El kell menni egy számodra szimpatikus segítőhöz, aki a megfelelő technikával támogat ezen az úton.

Számomra a One Brain vagy Three in One Concept stresszoldó technikák voltak azok, amelyek segítettek és én is ezzel dolgozom. A link alatt egyébként elolvashatjátok hogyan működik az agy és ez technika miben tud nektek segíteni.

Szép estét!

Anna

Miért nehéz kiállni önmagadért? 2.rész

“Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el. ” Buddha

Ez nem lesz egy vidám, valami nagyon pozitív írás. Nem az a célom most. Valami ébresztőt szeretnék fújni. Azt mondták nekem, hogy nagy szükség van ilyen emberekre, mint én: segítőkre. Mert állítólag valami PÁLFORDULÁS fog elkövetkezni ebben a világban, ennek még csak az elején vagyunk és azoknak, akik erre nyitottak – mármint a változásra –  őket kell segíteni, átvezetni ezen. Szóval én elkezdtem kongatni a kis harangjaimat, nem tudom meddig hallatszódnak el?! Szeretném, ha szembe néznének páran azokkal a dolgokkal, amikre eddig még rá se mertek pillantani. Sérelmekre leginkább, mert ezeket aztán évekig bírjuk cipelni.

Az előző írásban azt az ügyet próbáltam felgöngyölíteni a saját szemszögemből, hogy miért nem bírunk kiállni önmagunkért? Ezen a mezsgyén maradok most is, és boncolgatom a témát saját meglátásaim alapján.

“Vajon kitől tanulták ezt?!”

Az életünk első hat évében kapjuk a programjaink nagy részét. Nem mondom, hogy utána nem, hiszen az iskolában is tömnek minket. De általában az ottani tapasztalásaink az elménkben lévő gondolatok tükrei. Tehát, ami nézőpont ott van bent magunkról, azok igazolódnak vissza a valóságban is. Ha valaki sok szidalmat kapott, mondjuk azt, hogy buta; semmire nem képes; mindent- elront, eltör; fiús/lányos, kítűnő /nem kitűnő tanuló; elálló fülű; beszédhibás; pápaszemes stb… Számtalanszor szégyenítik meg és ez okoz „némi” frusztrációt. Tudjuk, hogy a gyerekek tudnak a legkegyetlenebbek lenni. De vajon honnan tanulják ezt? Honnan jönnek a csúfolódások, a kirekesztés, kiközösítés? Vajon kitől tanulták ezt?! Lehet a szülőtől, aki ugyanezt kapta, vagy adta anno a saját gyerekének?

Aztán felmerülhet bennünk az a kérdés is, hogy vajon jót tesznek-e azok a szülők, akik a világ legszebb és legügyesebb gyerekeit nevelik, akik kitűnő tanulásba űzik őket, sportolásba és önmegvalósítanak a gyereken keresztül? Én emlékszem, nekem volt olyan osztálytársam, aki ha négyest kapott, elsírta magát és következő órán felelt, hogy kijavítsa.

Főiskolán volt egy srác, egy baromi nehéz tantárgyból, – ha jól emlékszem közgazdaságtanból –,  négyest írt és ment javítani. Persze ezzel nem elítélni akarom és azt mondani rá, hogy stréber. Mert mindenki szerette, a személyisége is nagyon kedves volt, bulikba is benne volt és mindenki számíthatott rá, ha nem ment a statisztika. Csak sajnos igazából ez megint abból fakadt neki, hogy “nem vagyok elég jó, ha négyes”. Rágta a körmét… Szorongott.

Szóval térjünk vissza a kiskamaszhoz, aki éppen egy hormonváltozáson megy keresztül. Erre még annyi negatív megkülönböztetést kap a társadalomból, illetve most már a social mediából, hogy teljes önképzavart él át, és azt sem tudja fiú-e vagy lány. Nem véletlenül van ennyi depressziós fiatal, vagy fordul elő, hogy öngyilkossággal próbálkoznak. Ez amolyan segélykiáltás lenne, de ebből is csak azt kanyarítják ki és erősítik meg benne, hogy valami baj van vele, kettyós és orvosi segítség kell neki. Szóval, szép kis köröket írunk le. Közben meg lehet, csak arra lenne szüksége, hogy valaki leüljön vele beszélgetni és meghallgassa őt. Értő meghallgatás, nem tűnik nagy feladatnak, mégsem megy.

Gondoljon csak szépen vissza mindenki arra az időszakra, amikor ő kamasz volt. Hogyan élte meg? Hányszor érezte magát az ember földbe döngölve? Mondhatják azt, hogy „Jaj, pedig az nem is úgy volt, meg rosszul emlékszel, téged nem akart senki bántani blabla…” Hagyjuk már ezt! A gyerek így élte meg, ezt érezte és kész. A kedvencem a „túl érzékeny vagy, az nem úgy volt. Csak jót akartunk neked”. Mi lenne, ha végre emberszámba lennének véve a gyerekek és a kamaszok és nem hülyének kezelve?!

Aztán jön a lázadás, mert szűk és kényelmetlen a cipő. Majd a „karhatalom” jön, hogy megregulázza a gyereket, mert BAJ van vele, rendszerellenes, hát kiállt magáért!! Hát törjük le, mert itt nincs vágyak szerinti élet. Hát ezért!! Ezért nem mernek kiállni magukért az emberek, mert mindig le vannak törve, döngölve. Nincs döntésük, mert majd más megmondja, mi a jó nekem… stb

“A saját gondolataid rabja vagy”

Nem akarom most tovább fonni a gondolataim fonalát, bár tudnék még írni. De lehet, így is sok lett és hosszú. Illetve mindenkiben téphettem fel sebeket, nyomhattam meg fájó gombokat. Lehet, beugrottak olyan események, vagy esetek, amit már eltemettél régen és elő se akartál venni. Mert ugye ,nem dolgozunk fel semmit, csak raktározzuk… Aztán ha jön a stressz, bekapcsol az érzés, hogy már megint nem vagyok elég jó. El kell kezdeni ezekkel szembe nézni és feldolgozni! Büffen fel minden. Otthon vagyunk, munkahely bezárva, vagy nincs, pattanásig feszült a hangulat, kiszámíthatatlan minden és egy érzelmi hullámvasúton ülünk. Légy szíves vizsgáld meg ezeket és hasonlítsd össze, hogy most milyen tapasztalásaid vannak! Ha ismétlődik az akkori érzés a jelenlegivel, akkor azt fel kell dolgozni! Kérdés! Ti rá mertek ezekre nézni és hajlandóak vagytok ezt kidolgozni, vagy „jólvanazúgy”!

Üdvözlettel: Anna

Miért nehéz kiállni önmagadért? 1.rész.

“Ki kell állnom magamért. Harcolnom kell a szabadságomért, le kell vetnem az álcám, azt a bőrt, amelyet nem én választottam, hanem rám kényszerítettek. Számos tényező hozta létre elmém algoritmusait, beprogramozott, mint egy egy számítógépet, még mielőtt megszülettem volna.” Zach LeBeau

Amikor elkezdtem írni ezt, azt hittem, pár sorban lerendezem ezt az “okfejtést”. Aztán ülök rajta egy hete, mert nem gondoltam, hogy egy ekkora témába sikerült beletenyerelnem. Annyira összetett és mélyre nyúló dolog, hogy ezt nem lehet pár sorral rövidre zárni, mondani egy “okosságot” és elintézni az egészet mondjuk egy szép képpel, rajta egy frappáns idézettel. Így úgy döntöttem, több részes lesz a gondolataim folyama. Meglátjuk…

Az elmúlt hetekben, hónapokban, években talán azzal találkozom a legtöbbet, hogy emberek nem tudnak kiállni magukért. Vagy csak nagy nehézségék árán, vagy inkább meg sem próbálják. Az idézetben is a “kell” szócska is elég nagy hangsúlyt kap. Érződik, hogy hatalmas erőfeszítések árán képes csak ezt meglépni az ember, ha egyáltalán képes. Valószínűleg teljes mértékben a komfortzónáján kívül esik ezt megtenni és borzasztó érzés is egyben.

Fontos, hogy ne tévesszük össze a saját érdekeimért, a vágyaimért való kiállást azzal, mikor az illető átgázol mindenkin a saját önös érdekei miatt, mert az valami torz nárcisztikus cselekedet inkább.

Azért tudok erről beszélni, mert én is érintett vagyok a témában, ugyanis ez nekem sem ment mindig, illetve vannak esetek manapság is, amikor rájövök arra, hogy van javítanivalóm magamon is. 

Vajon, honnan jön ez? Honnan jön az, hogy folyton csak kisebbítjük magunkat? Megelégszünk a mellékvágánnyal és nem merünk a meggyőződéseink, vagy a vágyaink alapján dönteni. Miből fakad, hogy képtelenek vagyunk véleményt nyilvánít, mert félünk attól, hogy ha nem azt mondjuk, amit várnak tőlünk vagy hallani akarnak, akkor már nem fognak szeretni minket? Miért félünk a konfliktustól és alkuszunk meg egy számunkra előnytelen végeredménnyel? Miért nem merünk húzni egy határt, amelyen belül már nem engedünk tovább senkit? A legnagyobb kérdés pedig az, hogy kinek akarunk megfelelni?

Nagyon egyszerű a dolog… “Mert, ha elmondom amit gondolok, vagy érzek, akkor már nem vagyok elég jó, szerethető és akkor mi lesz? Így is egyedül érzem magam a világban, meg rossznak. Ki fog akkor engem szeretni, ha még ezt a pár embert is megbántom az érzéseimmel, a saját igazságommal? Már ha egyáltalán nekem lehet igazam, lehetnek érzéseim és szavam?”

Az idézetben benne van, hogy “… le kell vetnem az álcám, azt a bőrt, amelyet nem én választottam, hanem rám kényszerítettek….beprogramozott, mint egy egy számítógépet, még mielőtt megszülettem volna.”

Szóval, vannak ezek a jó kis neveltetési dolgok… programok, információk, amelyeket generációról generációra örököltünk, kaptunk, belénk neveltek. Ez a DNS-ünkbe van kódolva hét generációra visszamenőleg. Zach LeBeau szerintem, erre gondolt itt. Szóval nem olyan egyszerű ezektől “megszabadulni”, de van rá megoldás.

Elmondták nekünk, mi a helyes, mi a jó -hogy ki szerint, az kérdéses?! – leginkább azt, hogy ne akarj te több lenni senkinél, inkább hasonló, de leginkább kevesebb.

Mert ugyebár kész anarchia lenne, ha szabadjára engednék azt a rengeteg “önelégült” gyermeket és veszélyt jelentene a társadalomra. Így kialakul egy torz önkép már gyerekként, ahol kevésnek érezzük magunkat, szerethetetlennek, nem elég jónak, butának, mivel állandóan másokhoz vagyunk hasonlítva stb. Nem azt mondom, hogy minden gyereket “engedjünk szabadon”, mindenki csináljon azt, amit akar és ne legyenek szabályok, kapufák, rendszer. Az valóban katasztrófához vezetne. Csak próbáljunk meg nem összetörni, letörni, eltaposni, hanem az elfogadás felé tendálni. Ahol minden gyerek a saját képességeihez mérten van kezelve, de leginkább nem degradálva. Így talán nem lenne belőle egy szorongó felnőtt….

De térjünk vissza a gyerekhez, akiben már egészen pici kortól hatalmas stresszt okoz az, hogy nem illik a “rendszerbe”. Így lesz belőle egy olyan felnőtt, aki még ha szót is mer emelni az érdekeiért, lelkiismeret furdalása van. Cselekedni meg már nem is mer, legyen szó bármiről. Mert jogot sem érez rá. Kismillió érvet felhoz saját maga – és a döntése ellen. Hatszáz embert megkérdez, mit tegyen. Majd ismét bekapcsol a fájdalom és bűntudat, az önostorozás, hogy ő nem jó. Ez az egyik véglet.

A vágyott állapot pedig az a típus lenne, aki jön, dönt és továbbáll. Nem morfondírozik, kinek mi hogyan esik, a szívét követi, még ha ez másoknak nem is tetszik és nem is tölti el stresszel, mert kimondta a véleményét. Ez lenne az ideális, az “álom”. (Egyébként ez az a személyiségtípus, amit összetévesztenek az érzéketlenséggel. De csak annak vagy érzéketlen és önző, aki eddig azt tehette veled, amit szeretett volna.)

Ezt a “képességet” mindenki el tudja érni és talán nincs is annyira messze, mint ahogy azt sokan gondolják. A hangsúly a felismerésen és a változtatás iránti vágyon van. Ennek az az ára, hogy szembe kell nézni a félelmekkel és elindulni a fejlődés útján valahogy. Ugyanis minden csak nézőpont kérdése. Amikor kialakítasz egy új képet magadról a fejedben, akkor eljöhet a változás is az életedben. Ha tudok neked segíteni ebben, akkor szólj és szívesen állok a rendelkezésedre.

Most pedig kérlek gondolkodj el azon, hogy: Hányszor tetted Magad kisebbé, hogy ne lógj ki a sorból, hogy elfogadjanak? Aztán el is hitted, hogy “nem vagy elég”? Mi van, ha ez nem igaz? Mersz több lenni, mint elég?

Ha szeretnél nézőpontot változtatni, akkor erre nagyon jó és alkalmas az Acces Bars, illetve a másik, amely rendkívül hatásos és sokkal mélyrehatóbb a One Brain vagy Three in One Concept stresszoldó technikák.

#újrarendezés #újrakezdés

Eltelt több mint egy év, mióta nem írtam semmit. Bevallom őszintén, valahol picit kínosnak tartom ezt. Azonban nem éreztem képesnek rá magamat. Vagyis voltak gondolatok, amelyek beszöktek a fejembe, de fantasztikus módon el tudtam ezeket nyomni és inkább csendben maradtam. Engem is, mint mindenki mást fenékbe billentett az előző év. Én magam előtt sem lettem volna hiteles, ha elkezdem osztani az észt, közben én se tudtam mit kezdeni magammal és nem tudtam, merre állok arccal a világban. Ezért maradtam inkább némán. Egészen egyszerűen én is csak attól fogadom el a kritikát, vagy tanácsot, aki számomra hiteles valamiért.

Igazából attól függetlenül, hogy nagyon megszenvedtem az elmúlt évet, a leghálásabb is vagyok érte egyben. Bár mikor benne voltam, akkor néha nem voltam ennyire „elégedett”. Persze az idő megszépíti az emlékeket. Azt szokták mondani az okosok, hogy ha lent vagy a medence alján, onnan tudsz igazán elrugaszkodni. Mondjuk – én nem tudom, ti mit éreztetek – de jó-jó lent voltam én a medence alján, de se víz, se létra. 😀 Aztán kaptam rengeteg új embert, segítőt magam mellé, akiket szerintem ma már barátnak is nevezhetek. Emellett két fantasztikus új technikát sajátíthattam el, amellyel elkezdhettem kikupálni magam. 

“aztán ő úgy döntött, hogy a táncol arra ami a lelkében van”

2019 őszén már egyszer feltettem a kezem: megrekedtem. Be kellett látnom, hogy minden szép és jó, hasznos eddig, elértem egy bizonyos szintet vele, ám egyelőre ennyi. Persze nem tettem le a „varázspálcám” és hagytam fel az egésszel. A mindennapjaim része maradt az is. Azonban a tudatalattimban működő dolgokra nincs rálátásom. Ugyanis szerintem a legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk, vagyis ami ott hátul a kobakunkba be van íródva. Ekkor jött egy nagyon erős érzés, vagy nevezhetjük késztetésnek is. Ne egy újabb spiri tanfolyamra menjek el, hanem valami olyanba fogjak bele, ami jobban kézzelfoghatóbb, illetve amitől az emberek többsége nem rohan el hanyatt-homlok, fejvesztve. Szóval tavaly januárban megfordult velem a világ és elkezdtem beleásni magam a One Brain/Egy agy technikába, amely a kineziológia egyik ága és úgy érzem, valami fantasztikus dologra találtam rá és teljes mellszélességgel e mögé tudok állni. Úgyhogy visszatértem újult erővel, új célokkal, lendülettel és merem hallatni a hangom az arra nyitottaknak.

Szép estét!